Ahogy legutóbb semmi kis négysorosaim fogadtatására pillantottam a facebookon – a lájkokat látva déjàvu-érzésem támadt. A fényesebb, reményteljesebb hangnál mindig többeknek tetszik a reménytelen, komor téma és tónus. Csupán ebből hiba volna bármilyen következtetést levonni, de ha jól meggondolom, az élet sötét(ebbik) oldaláról mindig jobb (és jobban is tetsző) művek születtek – természetesen, itt a világi szépirodalomra gondolok. Nem is tudom, hogy létezik-e olyan Jézus-regény, amely remekmű... (Kazantzakiszt leszámítva, persze, de ez bővebb kifejtést igényelne.) A jó, a fényes, a nagyszerű ember (eszme, érzés, gondolat), legalábbis a végén: mindig elbukik. Ha nem bukik el, akkor nem is igazán jó a mű. Valami hiba csúszott a karakterbe vagy a karakter kibontásába: erőtlen, nem élethű, nem hihető etc. Aljosa Karamazov, Jean Valjean, Miskin herceg. Patrick McMurphy… csodálatos karakterek, de nem emiatt remekmű a regény, melyben mozognak, hanem a tökéletesen ábrázolt Rossz és „sötét” miliőben vergődő Jó tragikus bukása miatt.
Az olvasót (és az írót is) a rossz mindig kíváncsibbá teszi a jónál. a bűn az erénynél, a boldogtalanság a boldogságnál. Ha bármi „happy enddel” végződik, attól a mai (érett) olvasót kirázza a hideg, vagy eleve felé/rá se néz. A boldogság „diadalma” a boldogtalanság felett, a jó győzelme a rossz felett - az újkori (különösen a későújkori) ember számára nem szépirodalom, hanem vagy a hurráoptimista, sematikus „irodalomba”, vagy a köztes mese-irodalomba, vagy a lektűr/giccs kategóriába tartozik. És ez (talán) így normális. „Már a régi görögök is” tudták, hogy az ember alapvetően tragikus lény. Tragikus, mert az összes létező közül ő tudja egyedül, hogy meg fog halni. Maga a létezés az, ami tragikus. Erre az antik felismerésre erősítenek rá a modern filozófusok: Heidegger például a létbe való belevetettségről beszél. A nagy művek az embert minden időben így ábrázolják; a lételmélet (bár fogalmakkal) ennek megfelelően definiálja.
Jó, Rossz, Tragikum, Boldogság... Nem, nem tévesztem össze az esztétikai és a morálfilozófiai kategóriákat. A továbbiakat illetően pedig nem keverem a stílustörténeti és műfajelméleti fogalmakat az előbbiekkel, de ez végül is egy szabadabb levegőjű esszé, nem egy rigorózus, tudományos értekezés. Ezeket a dobozokat, címkéket (is) az ember alkotta meg és merevítette „törvényekké”, mozdíthatatlan rendszerekké. De ebben az esetben mindez irreleváns. Engem most csak a boldog és a boldogtalan ember (mint alkotó és mint lírai én) érdekel – senki más. Az ember – úgy, ahogy van. Nem az ő lételméleti, morálfilozófiai, esztétikai vagy ízléstörténeti aspektusa.
- "Láttam a boldogságot én: / lágy volt szőke és másfél mázsa..." (JA)
- "Boldogság természetesen nincsen, abban a lepárolható, csomagolható, címkézhető értelemben, mint ahogy a legtöbb ember elképzeli. Mintha a boldogság más is lenne, mint vágy az elérhetetlen után!" (Márai)
- "A teljes boldogság: öröm-nélküli." (Weöres)
Et cētera: sine fine.
Ilyeneken rágódva ötlött eszembe néhai jó Kisfaludy Sándor (1772-1844), akinek teljes Himfy-jét még szigorlatra kellett (volna) végigolvasnunk – némi szakirodalommal párhuzamosan.
De én – egyáltalán nem tudván szétválasztani olvasmányaimat az élettől, a hideg(nek vélt) tudományt a forró valóságtól, az ízléstörténetet magától az ízléstől – „A kesergő szerelem” ciklus felénél tovább nem jutottam, és visszavittem a kötetet az Egyetemi Könyvtárba. Ott amúgy is rosszul állt a szénám (a kikölcsönzött könyvek száma és visszaszolgáltatásuk hektikussága miatt). Nem bírtam, na, azt a sok ömlengést, jajgatást, önsajnálatot, meddő szenvedést, mert akkori „bálványaim” (a szimbolisták, a nyugatosok, meg a századvég és századelő novellisztikája) messze meghaladták a Himfy-ben foglaltakat – ízlés, élmény, üzenet és formavilág tekintetében egyaránt. Úgy mentem a szigorlatra, hogy a Himfy második részébe, „A boldog szerelem” ciklusba már bele se’ néztem.
Ma reggel öt és hét között azután – egy váratlan ötlettől vezérelve – „kinyitottam” és végigolvastam az egész Himfy-t a MEK-en, bár a „A kesergő szerelem” régen beszerzett, de nem forgatott, keskeny példányát is leemeltem a polcról – kegyeletből. (Még a megboldogult Szépirodalmi Könyvkiadó adta ki 1983-ban; az ára tizenkilenc forint volt – borítóján egy stílusos Fragonard-festménnyel…)
„A kesergő szerelem” ciklus élén egy Petrarca-mottó áll. Ezt – mármint Petrarca Il Canzoniere / Daloskönyv című főművét – KS nyilván Milánóban ismerte meg, ahová (várőr-tisztként) az után jutott el, hogy a bécsi testőrségből kitették mint Martinovics-szimpatizánst és közismert nőcsábászt.
A mottó:
Del vario stile, in ch'io piango, e ragiono
Fra le vane speranze, e'l vano dolore;
ve sia chi per prova intenda amore,
Spero trovar pieta, non che perdono. *
A váltott hangért, min sírtam s daloltam
hiú remények közt s kétségeimben,
bocsánatát s részvétét adja minden
társam, ki próbát tett szerelmi gondban. (Sárközy György fordítása)
* Az olasz miliő és kultúra magyarokra gyakorolt hatását foglalja össze nagyon tömören és jól Sárközy Péter közleménye, melyben kitér a Kisfaludyakra is.
„A kesergő szerelem” ciklus szerkezete szokatlan – ezért érdekes. Először mindig egy 8 soros strófákból álló „ének” jön (ezek hosszúsága változó, számuk XXI, az utolsó ének töredékes). Egy-egy „ének” után, változó számban, következnek a 12 soros „dalok” (összesen 200 van belőlük). A mai olvasónak nem kérdés, hogy az „énekek” összefüggő narratívájú, vagyis – KS szándéka szerint – epikolírai elemek, míg a „dalok” az énekektől valamelyest független, egyenként önálló – és KS szándéka szerint – tisztán lírai elemek a cikluson belül. Az „énekekben” és a „dalokban” foglalt közlések azonban egyáltalán nem válnak szét ilyen következetesen: a narrációt át-meg átszövik a lírai elemek, és a tiszta lírába is bekerül itt-ott epikus elem. Kisfaludy csupán verstanilag következetes: az énekek mindig „kis” (8 soros), a dalok mindig „nagy” (12 soros) Himfy-strófákból állnak. „Himfy” – azonos a lírai énnel, egyszersmind ez KS közismert költői neve is.
Példa:
a III. ének utolsó strófája és a közvetlenül utána jövő (21.) dal:
Valamint Mars hóhérolja
E földtekét dühével,
Keblemet úgy marczangolja
Ő is bájos szemével.
Szívembe is jőjj le, béke,
Sorsot osztó szeméből! -
Szakadj lelkem kínos féke, -
Jőjj megváltás szívéből.
21. dal
Minden egyéb gerjedelem
Kihala már szívemben;
Egyedűl a nagy szerelem
Él s egyre nő keblemben.
Ezen makacs indúlatom
Urává lett lelkemnek;
Nincs többé már akaratom,
Szava nincs már eszemnek.
Boldogtalan, hová legyek?
Vesznem kell; mert bár mit tegyek,
Ezen dühös hatalom
Ellen nincsen oltalom.
Talán az első nagy lendület miatt, talán a világlíra tematikus hagyományai miatt, talán a viszonzatlan szerelem természete miatt: ma úgy ítélem, hogy „A kesergő szerelem” ciklus regiszterekkel jobb, mint „A boldog szerelem”, melyet a házasság révébe érkező (és fokozatosan kínosan merésszé, illetve elkényelmesedővé váló) KS „boldogsága” ihletett. „A boldog szerelem” ciklust szintén mottó vezeti be, kettő is: François-Joachim Bernis bíboros és Helvetius filozófus egy-egy versrészlete.
L'amour est notre vie: oui, vivre c'est aimer,
C'est rendre un autre heureux, et c'est l'être soi-même.
(A szerelem a mi életünk: igen, élni annyi, mint szeretni,
Ez tesz boldoggá egy másikat, és ez önmagadat.)
Enchainés à la fois par l'hymen et l'amour,
Couple d'époux amants, quel bonheur est le nôtre!
(Egyszerre leláncolva lenni házasság és szerelem által,
Házaspár-szeretők: mekkora boldogság a miénk!)
Kisfaludy és a francia kultúra kapcsolatáról amúgy nagyon szép tanulmányt írt Békei Jolán (ItK 1925. 3-4. szám):
Ez a ciklus is hasonló szerkezetű: VII „énekből” áll, de szintén 200 „dalt” is tartalmaz. Ez az arány a lírai elemek fölényét mutatja az epikolírai elemekkel szemben. És (bár furcsa) éppen emiatt is nem olyan jó a kész ciklus: hígabb, üresebb. Az előző ciklust mintegy „összetartották” az epikus elemek; itt e „tartóoszlopok” száma kevés, a lírai szöveganyag viszont aránytalanul sok, „szétfolyik”, beszivárog a narratív részek eresztékeibe is, és maga is narratívvá lesz. A dalokban szerelmes ömlengések helyett egyre gyakoribbak az erkölcsi „prédikációk”, a didaktikus „szózatok”, az olvasó helyeslő bólogatását váró zsebfilozofálás, mely a hedonizmusból, az epikureizmusból és a költészetben folyamatosan jelen lévő Horatius-örökségből (megelégedés, arany közép) is merít – de sokkal kisszerűbben.
A férjes asszony erényeinek sorolásától kezdve a házasságban is magas hőfokon izzó szerelem bizonygatásán át a kevéssel megelégedő, csöndesen, békében, semmit nem akarva éldegélő (egykori) „galambpár”, valamint Róza asszony (Szegedi Róza) testi bájainak pajzánul titkolódzó emlegetéséig bezárólag – meglehetősen kétes értékű közlések sorjáznak ebben a ciklusban. Hol üres (és őszintétlennek ható) szólamok, hol fülledt intimitás, hol a révbe jutott házaspár – nemesi voltából adódó – biztonsága, békessége, hol a túlzottan is „udvaroló” férj kis játszmái és a világtörténelmi tájékozottság hiú közbevetései követik egymást.
Példa
A VII. ének (mely csupán 4 soros strófákból áll) 8 kiragadott sora, valamint a 191. dal:
Imígy élnek az életnek
Szép tavaszi korában,
Az igaz, hív szerelemnek
Fennyen-csapó lángjában;
Imígy élnek az életnek
Már hervadó őszében,
A barátság s szeretetnek
Holtig égő tüzében.
191. dal
Boldogítni, boldogúlni
Egyarányú mértékben,
Nem fogyni, sőt gyarapúlni
A legszebb s jobb értékben;
Vidám, nyúgodt, erős lenni
Lelkében és testében,
Nem rettegni s nem csökkenni
A sors dúló mérgében:
Ez boldog s bölcs emberélet!
Tőled ered e tökéllet,
Értelmes, bölcs szerelem!
Szerelmes, bölcs értelem!
A magasba röpítő boldogtalanság kesergései után a boldogság (fele hosszú) mélyrepülése következik. A mai olvasó számára a jobbnak érzett kesergő szerelemben is túl sok a kesergés – a kevesebb több lenne. Aki volt már reménytelenül szerelmes, akit utasítottak már el, sőt, kosaraztak már ki, az kevesebből is tudja: valahány tivornya és szerető sem segít, nem szünteti meg a sóvárgást, melynek kelléktára azért (valljuk meg) az ókortól kezdve standard, de szegényes, korlátozott, fantáziátlan és a variabilitása kicsiny. Kisfaludy ezt maga is érezhette, ezért folyamodott a szilárdabb kötőanyagú „énekekhez”, melyek öntőformaként tartják egyben a lírai naplót, és a parttalanul hömpölygő szenvedést mederbe terelik.
De nincs – mert nem is lehet – az előbbihez hasonló szerepe a boldog megelégedettség (nyersebben: kielégültség) dalait búgó ciklus VII énekének. Az igazi boldogságlírának itt szükségképpen át kellene fordulnia erotikus költészetbe, de Kisfaludy korának irodalmi és közízlése miatt ez még – értelemszerűen – nem lehetséges. Maradnak az eleve szegényes kelléktár utolsó darabjai: a Kedves unos-untalan ismétlődő dicsérete, amit egy-egy tankölteménybe illő morális és/vagy történelmi szösszenet igyekszik változatossá tenni.
Hogy mégse legyen a befejezés igazságtalanul egyoldalú, ide copypaste-olom egy saját, régi mondatomat, melyet minden szakdolgozatomban „elsütöttem”, mert annyira igaznak gondoltam és gondolom. „Minden kor a saját maximumát nyújtotta, és ezt teszi ma is.” Egyetlen kor sem képes túllépni önmagán, meghaladni önmagát. Tehát bánjunk óvatosan a rajongásig dicsérő, még inkább az elhamarkodottan elmarasztaló ítéletekkel! A „Himfy szerelmei” a maga korában (a 19. század fordulója körüli években) úttörő jelentőségű mű volt, és bár manapság a kutatókon kívül (azaz önszántából) nem olvassa senki, már rég kijelölt, fontos (és úgy tűnik maradandó) helye van a magyar líratörténetben. A szerelmi boldogtalanság hihetőbb és erősebb benne, mint a megtalált házastársi boldogság, és igen: a kevesebb talán több lett volna. De Kisfaludy próbálkozott először egy olyan, „happy enddel” végződő lírai „regény” megalkotásával, mely a szerelem minden stációját magába foglalja. Ő legalább próbálkozott, s ezért tisztelet illeti őt. És köszönet neki.
(2022.04.21.)
Ízlés, fantázia, empátia, dekódolási kompetenciák, jóindulat vagy legalább elfogulatlanság és, persze, némi szakmai hozzáértés sem árt. Ilyesmik kellenek ahhoz, hogy az ember egy filmről (és egyáltalán: bármiről) beszélni merészkedjen, és mondjon is valamit érdemben - vagy legalább érdekesen. De nálam hiányzik a "kellő mérték": bennem vagy túl kevés vagy túl sok van a felsoroltakból. Ízlésem olyan, amilyen; fantáziám még mindig van, de talán nem elég; empátiából több szorult belém, mint kellene; dekódolási (és belemagyarázási) kompetenciáim szinte végtelenek; jóindulatom ingadozó; az elfogulatlanság nem jellemző rám, szakmai hozzáértésem pedig (ez esetben) egyáltalán nincs. Rossz vagy sem: spontán, de megbízhatatlan érzéseimre hagyatkozom tehát.
Barbárnak tűnt számomra akkor ott az egész világ. Kelettől elriasztott a pompája, a hivalkodása, az álnoksága. A rómaiak csak durva katonák voltak; a legszebb rómainak, egy Augustusnak, egy Traianusnak a méltóságát is csupán póznak láttam e büszke és nyugodt polgárok egyszerű nemességéhez képest. Kelták, germánok, szlávok olybá tűntek nekem, mint holmi lelkiismeretes, de csak nagy kínnal pallérozódott szkíták. Középkorunkat lomposnak és otrombának találtam, tele idétlen büszkeséggel és tudálékossággal. Nagy Károlyt kövér német lovásznak láttam; lovagjainkat lomha fajankóknak, Akiken Themisztoklész és Alkibiadész csak mosolygott volna. Volt egy arisztokratákból álló nép, egy csupa hozzáértőből álló közönség, egy demokrácia, amely a művészet olyan finom árnyalatait is megragadta, amelyeket a mi beavatottjaink jóformán észre sem vesznek. Volt egy közönség, amely meg tudta érteni, miben áll a propüleiák szépsége, és miért fölülmúlhatatlanok a Parthenon szobrai Az igazi és egyszerű nagyságnak ez a megnyilatkozása lényem mélyéig megfogott. Mindaz, amit addig ismertem, holmi jezsuita stílű művészet esetlen erőlködésének, valamilyen együgyű pompából, szemfényvesztésből és karikatúrából egybehabart rokokónak tetszett számomra.
Hendrickje* (mert magamban így neveztem) ifjabb Pieter Brueghel egyik hangulatos, téli tájképének még mindig fiatal és szépséges mellékalakjaként sejlett fel először a flamand városkát uraló tornyos Vár nyitott kapuívében, a partra vezető lépcső tetején. Három-négyéves forma gyermeket – talán egy fiúcskát – vezetett. A zimankós időhöz képest könnyen volt öltözve: fehér, meleg pruszlikja szorosan simult törékeny derekára; szürkésfehér, hosszú ruhája előtt – a kor viseletére és a festő színvilágára nagyon is jellemző módon – a szoknyát szinte teljesen eltakaró, mályvaszín kötényt és egy tálszerű, tört-fehér posztósapkát viselt. A lépcsőről szeme elé tárult a befagyott tavon korcsolyázó helybeliek és bámészkodók színes, soknak látszó, de mégis gyér csoportja. A levegőt harapni lehetett, és a vastag hideg oly mértékben tompította, sőt nyelte el a hangokat, hogy a sikongások, kacagások, a fakorcsolyák jeget karistoló hangja, a puffanások és csúszások, az összedörzsölt tenyerek bőrének reszelős nesze mintha nagyon távolról jutott volna Hendrickje fülébe; mintha piszkos üvegbura borult volna mindnyájukra, vagy áttetsző, szürkés harangként maga a téli mennybolt. Zaj volt, de valahogy csönd is volt, mikor megpillantottam őt, amint már ott, a lépcső tetején pásztázta a jeget, az embereket – Jacobot keresve, hogy hazahívja a mulatságból. Tűzhelye kihűlt, sem aprófa, sem kovakő nem volt már otthon. Az egész nap szürke volt, hamar sötétedett, talán már harangoztak is, és a gyerekek – Jan és Eve fáztak és éhesek voltak. Jacob a kocsmában ült, s az ablakon át nézte – évszázados mozdulatlanságba merevedve – a vidám téli életképet, utolsó italát szürcsölgetve, amitől még komorabb és merevebb lett. Hendrickje köténye meglebbent a szélben, az utolsó lépcsőfokon a kis Jan megcsúszott, és mosolygó szája sírásra görbült. Neki nem volt korcsolyája. Ugyanabban a pillanatban távolabb, egy férfi alatt beszakadt a jég, de ordítása oly erős, vörös zekéje oly rikító volt, hogy azonnal kisegítették a lékből. Jacob fölemelkedett az asztaltól. Nem látta, de érezte, hogy Hendrickje a közelben jár, és kifejezéstelen arcán hirtelen düh és szégyen jelent meg. Feltépte a kocsmaajtót, és a hideg levegőn át – mely úgyszólván mellbe vágta, leterítette – elnézett a Vár nyitott kapuívének irányába, és üveges tekintetét a lépcső alján imbolygó, sápadt-szép asszonyára vetette.
Szilvériusz,