Bármilyen kép – így ez a Brueghel-kép is – a narratívák új ösvényeit nyithatja meg. Ugyanígy az emberi szó, a sűrített közlések megjeleníthetők, és képpé, új minőséggé konvertálhatók. Kép és szó, szó és kép nagyon-nagyon összetartoznak, ezért akár eseti, akár állandó kapcsolatban is lehetnek, bármikor átbeszélhetnek egymásnak, reflektálhatnak egymásra. 

Hendrickje* (mert magamban így neveztem) ifjabb Pieter Brueghel egyik hangulatos, téli tájképének még mindig fiatal és szépséges mellékalakjaként sejlett fel először a flamand városkát uraló tornyos Vár nyitott kapuívében, a partra vezető lépcső tetején. Három-négyéves forma gyermeket – talán egy fiúcskát – vezetett. A zimankós időhöz képest könnyen volt öltözve: fehér, meleg pruszlikja szorosan simult törékeny derekára; szürkésfehér, hosszú ruhája előtt – a kor viseletére és a festő színvilágára nagyon is jellemző módon – a szoknyát szinte teljesen eltakaró, mályvaszín kötényt és egy tálszerű, tört-fehér posztósapkát viselt. A lépcsőről szeme elé tárult a befagyott tavon korcsolyázó helybeliek és bámészkodók színes, soknak látszó, de mégis gyér csoportja. A levegőt harapni lehetett, és a vastag hideg oly mértékben tompította, sőt nyelte el a hangokat, hogy a sikongások, kacagások, a fakorcsolyák jeget karistoló hangja, a puffanások és csúszások, az összedörzsölt tenyerek bőrének reszelős nesze mintha nagyon távolról jutott volna Hendrickje fülébe; mintha piszkos üvegbura borult volna mindnyájukra, vagy áttetsző, szürkés harangként maga a téli mennybolt. Zaj volt, de valahogy csönd is volt, mikor megpillantottam őt, amint már ott, a lépcső tetején pásztázta a jeget, az embereket – Jacobot keresve, hogy hazahívja a mulatságból. Tűzhelye kihűlt, sem aprófa, sem kovakő nem volt már otthon. Az egész nap szürke volt, hamar sötétedett, talán már harangoztak is, és a gyerekek – Jan és Eve fáztak és éhesek voltak. Jacob a kocsmában ült, s az ablakon át nézte – évszázados mozdulatlanságba merevedve – a vidám téli életképet, utolsó italát szürcsölgetve, amitől még komorabb és merevebb lett. Hendrickje köténye meglebbent a szélben, az utolsó lépcsőfokon a kis Jan megcsúszott, és mosolygó szája sírásra görbült. Neki nem volt korcsolyája. Ugyanabban a pillanatban távolabb, egy férfi alatt beszakadt a jég, de ordítása oly erős, vörös zekéje oly rikító volt, hogy azonnal kisegítették a lékből. Jacob fölemelkedett az asztaltól. Nem látta, de érezte, hogy Hendrickje a közelben jár, és kifejezéstelen arcán hirtelen düh és szégyen jelent meg. Feltépte a kocsmaajtót, és a hideg levegőn át – mely úgyszólván mellbe vágta, leterítette – elnézett a Vár nyitott kapuívének irányába, és üveges tekintetét a lépcső alján imbolygó, sápadt-szép asszonyára vetette.

------------------------------------------------------------------------

Benépesítjük a történetet, nevesítjük a kép szereplőit.

*Hendrickje Hofdijk (1560 – 1601) > fivérének kései leszármazottja a festő, költő és tanár, Willem Jacob Hofdijk.
*Jacob van Lennep (1548 – 1598) > kései leszármazottja az azonos nevű a romantikus költő.