Ízlés, fantázia, empátia, dekódolási kompetenciák, jóindulat vagy legalább elfogulatlanság és, persze, némi szakmai hozzáértés sem árt. Ilyesmik kellenek ahhoz, hogy az ember egy filmről (és egyáltalán: bármiről) beszélni merészkedjen, és mondjon is valamit érdemben - vagy legalább érdekesen. De nálam hiányzik a "kellő mérték": bennem vagy túl kevés vagy túl sok van a felsoroltakból. Ízlésem olyan, amilyen; fantáziám még mindig van, de talán nem elég; empátiából több szorult belém, mint kellene; dekódolási (és belemagyarázási) kompetenciáim szinte végtelenek; jóindulatom ingadozó; az elfogulatlanság nem jellemző rám, szakmai hozzáértésem pedig (ez esetben) egyáltalán nincs. Rossz vagy sem: spontán, de megbízhatatlan érzéseimre hagyatkozom tehát.

Napszállta (2018). A 136 perces filmet ma láttam először; nem moziban, hanem online, de ellentétben mindenkori szokásommal: már jó előre elolvastam a film mennybemeneteléről mindent, ami a neten hozzáférhető volt. Az írások alapján - és az általam nagyon szeretett Saul fia ismeretében - hatalmas várakozás volt bennem, de kivártam a film fogadtatásának első hullámát: minden újdonsággal így teszek. Hagyok magamnak időt a döntésre: közel engedjem-e magamhoz, vagy sem. Ezt közel engedtem. Csalódtam, de nem bánom.

Majdnem minden helytálló, amit a recenziók írnak. De bennem, sajnos, a várakozás izgatottsága ideges türelmetlenségbe csapott át. A szaggatottan "elbeszélt" történet csapdáiba és sötét szakadékaiba beleesve, majd a megismerés reményében onnét kikecmeregve - egyre jobban berántott egy alattomosan forgó spirál: a "hősnő" kettős természetű személyisége, a folyamatos félhomály és az időnként remegő, egy elképzelt pokolra emlékeztető narancsvörös fények, a ritkábban előforduló és így irreálissá változott természetes napfény, az éles tarkó-látószög (mely a Saul fiában nagyszerűen működött, de itt értelmetlennek, fölöslegesnek éreztem), az elhomályosítással jelzett, századelői, székesfővárosi kavalkád beágyazottsága a történelembe (egyszersmind az időtlenségbe), és legfőképpen a több mint sokszor suttogóra fogott (vagyis érzékelhetetlen) emberi beszéd, melyet az alkotó ezáltal megfosztott közlés és üzenet jellegétől - nemcsak a néző, hanem Leiter Írisz számára is. Mindez úgyszólván lehetetlenné tette a folyamatos filmnézést, de lehetetlenné tette a PC kikapcsolását is. 

Egy bizonyos titok (vagy több bizonyos titok) lengi be a cselekményt, melyről mi, nézők - ha figyelmetlenek, ügyetlenek és inkompetensek vagyunk - nem tudunk meg semmit. Ez a mi bajunk. De nem tud meg semmit Leiter Írisz sem: épp olyan idegenül bolyong a korban, a térben, hogy megtalálja a bátyját, és megértsen dolgokat, ám minél elszántabban keres, annál kevésbé talál valamilyen fogódzót. És ez nemcsak az ő baja, hanem a film baja is.

Hiba mindent kimondani, felfejteni, dekódolni - igen. A műalkotásban mindig kell, hogy maradjon titok is, amely az egyértelműségek fölött lebeg. De itt a hiátusokkal tűzdelt "történet", az alig hallható kérdések, az érthetetlen vagy elmaradó válaszok csak fölerősítik, túldimenzionálják a titkot, amely ily módon teljesen eluralkodik a filmen. A befogadó tapogatózik, és esélye sincs rájönni, hogy mire megy ki a játék. Metaforákat, allegóriákat, persze, sejthet a történetvezetés, a hősnő viselkedése, a kamera, illetve a tömegek mozgatása, a fénytechnika, a beállítások, vágások és a mű egész  belső világa mögött és alatt. Sejthet valamit, de nem tudhat semmit. Mintha így lett volna kitalálva. Lehet, hogy így is volt. 

Melis László (1953-2018) zenéje - mint mindig - zseniális, és egyáltalán: nagyszerű művészek hozták létre ezt a produkciót. De nem mindenkinek, hanem a keveseknek: a szakmának, a vájtfülűeknek és önmaguknak. A Saul fia (hasonló megoldásai ellenére) még közkinccsé válhatott. Ez már nem lesz képes rá. Mert eleve elszigeteli magát a befogadótól. Értelemszerű, hogy egy nagy tehetségű, fiatal rendező új utakat keres a filmművészetben. Ez a második filmje viszont - minden képi szépsége, izgalmassága, rejtélyessége és díjai ellenére is - jó példa a bezárkózó tökéletességre. És van-e értelme olyan úton járni, melynek akár egy mérföldköve is tökéletes, de zárvány?

A Napszállta (2018) című Nemes Jeles László-film megtekintése (ok.ru)