Ahogy legutóbb semmi kis négysorosaim fogadtatására pillantottam a facebookon – a lájkokat látva déjàvu-érzésem támadt. A fényesebb, reményteljesebb hangnál mindig többeknek tetszik a reménytelen, komor téma és tónus. Csupán ebből hiba volna bármilyen következtetést levonni, de ha jól meggondolom, az élet sötét(ebbik) oldaláról mindig jobb (és jobban is tetsző) művek születtek – természetesen, itt a világi szépirodalomra gondolok. Nem is tudom, hogy létezik-e olyan Jézus-regény, amely remekmű... (Kazantzakiszt leszámítva, persze, de ez bővebb kifejtést igényelne.) A jó, a fényes, a nagyszerű ember (eszme, érzés, gondolat), legalábbis a végén: mindig elbukik. Ha nem bukik el, akkor nem is igazán jó a mű. Valami hiba csúszott a karakterbe vagy a karakter kibontásába: erőtlen, nem élethű, nem hihető etc. Aljosa Karamazov, Jean Valjean, Miskin herceg. Patrick McMurphy… csodálatos karakterek, de nem emiatt remekmű a regény, melyben mozognak, hanem a tökéletesen ábrázolt Rossz és „sötét” miliőben vergődő Jó tragikus bukása miatt.
Az olvasót (és az írót is) a rossz mindig kíváncsibbá teszi a jónál. a bűn az erénynél, a boldogtalanság a boldogságnál. Ha bármi „happy enddel” végződik, attól a mai (érett) olvasót kirázza a hideg, vagy eleve felé/rá se néz. A boldogság „diadalma” a boldogtalanság felett, a jó győzelme a rossz felett - az újkori (különösen a későújkori) ember számára nem szépirodalom, hanem vagy a hurráoptimista, sematikus „irodalomba”, vagy a köztes mese-irodalomba, vagy a lektűr/giccs kategóriába tartozik. És ez (talán) így normális. „Már a régi görögök is” tudták, hogy az ember alapvetően tragikus lény. Tragikus, mert az összes létező közül ő tudja egyedül, hogy meg fog halni. Maga a létezés az, ami tragikus. Erre az antik felismerésre erősítenek rá a modern filozófusok: Heidegger például a létbe való belevetettségről beszél. A nagy művek az embert minden időben így ábrázolják; a lételmélet (bár fogalmakkal) ennek megfelelően definiálja.
Jó, Rossz, Tragikum, Boldogság... Nem, nem tévesztem össze az esztétikai és a morálfilozófiai kategóriákat. A továbbiakat illetően pedig nem keverem a stílustörténeti és műfajelméleti fogalmakat az előbbiekkel, de ez végül is egy szabadabb levegőjű esszé, nem egy rigorózus, tudományos értekezés. Ezeket a dobozokat, címkéket (is) az ember alkotta meg és merevítette „törvényekké”, mozdíthatatlan rendszerekké. De ebben az esetben mindez irreleváns. Engem most csak a boldog és a boldogtalan ember (mint alkotó és mint lírai én) érdekel – senki más. Az ember – úgy, ahogy van. Nem az ő lételméleti, morálfilozófiai, esztétikai vagy ízléstörténeti aspektusa.
- "Láttam a boldogságot én: / lágy volt szőke és másfél mázsa..." (JA)
- "Boldogság természetesen nincsen, abban a lepárolható, csomagolható, címkézhető értelemben, mint ahogy a legtöbb ember elképzeli. Mintha a boldogság más is lenne, mint vágy az elérhetetlen után!" (Márai)
- "A teljes boldogság: öröm-nélküli." (Weöres)
Et cētera: sine fine.
Ilyeneken rágódva ötlött eszembe néhai jó Kisfaludy Sándor (1772-1844), akinek teljes Himfy-jét még szigorlatra kellett (volna) végigolvasnunk – némi szakirodalommal párhuzamosan.
De én – egyáltalán nem tudván szétválasztani olvasmányaimat az élettől, a hideg(nek vélt) tudományt a forró valóságtól, az ízléstörténetet magától az ízléstől – „A kesergő szerelem” ciklus felénél tovább nem jutottam, és visszavittem a kötetet az Egyetemi Könyvtárba. Ott amúgy is rosszul állt a szénám (a kikölcsönzött könyvek száma és visszaszolgáltatásuk hektikussága miatt). Nem bírtam, na, azt a sok ömlengést, jajgatást, önsajnálatot, meddő szenvedést, mert akkori „bálványaim” (a szimbolisták, a nyugatosok, meg a századvég és századelő novellisztikája) messze meghaladták a Himfy-ben foglaltakat – ízlés, élmény, üzenet és formavilág tekintetében egyaránt. Úgy mentem a szigorlatra, hogy a Himfy második részébe, „A boldog szerelem” ciklusba már bele se’ néztem.
Ma reggel öt és hét között azután – egy váratlan ötlettől vezérelve – „kinyitottam” és végigolvastam az egész Himfy-t a MEK-en, bár a „A kesergő szerelem” régen beszerzett, de nem forgatott, keskeny példányát is leemeltem a polcról – kegyeletből. (Még a megboldogult Szépirodalmi Könyvkiadó adta ki 1983-ban; az ára tizenkilenc forint volt – borítóján egy stílusos Fragonard-festménnyel…)
„A kesergő szerelem” ciklus élén egy Petrarca-mottó áll. Ezt – mármint Petrarca Il Canzoniere / Daloskönyv című főművét – KS nyilván Milánóban ismerte meg, ahová (várőr-tisztként) az után jutott el, hogy a bécsi testőrségből kitették mint Martinovics-szimpatizánst és közismert nőcsábászt.
A mottó:
Del vario stile, in ch'io piango, e ragiono
Fra le vane speranze, e'l vano dolore;
ve sia chi per prova intenda amore,
Spero trovar pieta, non che perdono. *
A váltott hangért, min sírtam s daloltam
hiú remények közt s kétségeimben,
bocsánatát s részvétét adja minden
társam, ki próbát tett szerelmi gondban. (Sárközy György fordítása)
* Az olasz miliő és kultúra magyarokra gyakorolt hatását foglalja össze nagyon tömören és jól Sárközy Péter közleménye, melyben kitér a Kisfaludyakra is.
„A kesergő szerelem” ciklus szerkezete szokatlan – ezért érdekes. Először mindig egy 8 soros strófákból álló „ének” jön (ezek hosszúsága változó, számuk XXI, az utolsó ének töredékes). Egy-egy „ének” után, változó számban, következnek a 12 soros „dalok” (összesen 200 van belőlük). A mai olvasónak nem kérdés, hogy az „énekek” összefüggő narratívájú, vagyis – KS szándéka szerint – epikolírai elemek, míg a „dalok” az énekektől valamelyest független, egyenként önálló – és KS szándéka szerint – tisztán lírai elemek a cikluson belül. Az „énekekben” és a „dalokban” foglalt közlések azonban egyáltalán nem válnak szét ilyen következetesen: a narrációt át-meg átszövik a lírai elemek, és a tiszta lírába is bekerül itt-ott epikus elem. Kisfaludy csupán verstanilag következetes: az énekek mindig „kis” (8 soros), a dalok mindig „nagy” (12 soros) Himfy-strófákból állnak. „Himfy” – azonos a lírai énnel, egyszersmind ez KS közismert költői neve is.
Példa:
a III. ének utolsó strófája és a közvetlenül utána jövő (21.) dal:
Valamint Mars hóhérolja
E földtekét dühével,
Keblemet úgy marczangolja
Ő is bájos szemével.
Szívembe is jőjj le, béke,
Sorsot osztó szeméből! -
Szakadj lelkem kínos féke, -
Jőjj megváltás szívéből.
21. dal
Minden egyéb gerjedelem
Kihala már szívemben;
Egyedűl a nagy szerelem
Él s egyre nő keblemben.
Ezen makacs indúlatom
Urává lett lelkemnek;
Nincs többé már akaratom,
Szava nincs már eszemnek.
Boldogtalan, hová legyek?
Vesznem kell; mert bár mit tegyek,
Ezen dühös hatalom
Ellen nincsen oltalom.
Talán az első nagy lendület miatt, talán a világlíra tematikus hagyományai miatt, talán a viszonzatlan szerelem természete miatt: ma úgy ítélem, hogy „A kesergő szerelem” ciklus regiszterekkel jobb, mint „A boldog szerelem”, melyet a házasság révébe érkező (és fokozatosan kínosan merésszé, illetve elkényelmesedővé váló) KS „boldogsága” ihletett. „A boldog szerelem” ciklust szintén mottó vezeti be, kettő is: François-Joachim Bernis bíboros és Helvetius filozófus egy-egy versrészlete.
L'amour est notre vie: oui, vivre c'est aimer,
C'est rendre un autre heureux, et c'est l'être soi-même.
(A szerelem a mi életünk: igen, élni annyi, mint szeretni,
Ez tesz boldoggá egy másikat, és ez önmagadat.)
Enchainés à la fois par l'hymen et l'amour,
Couple d'époux amants, quel bonheur est le nôtre!
(Egyszerre leláncolva lenni házasság és szerelem által,
Házaspár-szeretők: mekkora boldogság a miénk!)
Kisfaludy és a francia kultúra kapcsolatáról amúgy nagyon szép tanulmányt írt Békei Jolán (ItK 1925. 3-4. szám):
Ez a ciklus is hasonló szerkezetű: VII „énekből” áll, de szintén 200 „dalt” is tartalmaz. Ez az arány a lírai elemek fölényét mutatja az epikolírai elemekkel szemben. És (bár furcsa) éppen emiatt is nem olyan jó a kész ciklus: hígabb, üresebb. Az előző ciklust mintegy „összetartották” az epikus elemek; itt e „tartóoszlopok” száma kevés, a lírai szöveganyag viszont aránytalanul sok, „szétfolyik”, beszivárog a narratív részek eresztékeibe is, és maga is narratívvá lesz. A dalokban szerelmes ömlengések helyett egyre gyakoribbak az erkölcsi „prédikációk”, a didaktikus „szózatok”, az olvasó helyeslő bólogatását váró zsebfilozofálás, mely a hedonizmusból, az epikureizmusból és a költészetben folyamatosan jelen lévő Horatius-örökségből (megelégedés, arany közép) is merít – de sokkal kisszerűbben.
A férjes asszony erényeinek sorolásától kezdve a házasságban is magas hőfokon izzó szerelem bizonygatásán át a kevéssel megelégedő, csöndesen, békében, semmit nem akarva éldegélő (egykori) „galambpár”, valamint Róza asszony (Szegedi Róza) testi bájainak pajzánul titkolódzó emlegetéséig bezárólag – meglehetősen kétes értékű közlések sorjáznak ebben a ciklusban. Hol üres (és őszintétlennek ható) szólamok, hol fülledt intimitás, hol a révbe jutott házaspár – nemesi voltából adódó – biztonsága, békessége, hol a túlzottan is „udvaroló” férj kis játszmái és a világtörténelmi tájékozottság hiú közbevetései követik egymást.
Példa
A VII. ének (mely csupán 4 soros strófákból áll) 8 kiragadott sora, valamint a 191. dal:
Imígy élnek az életnek
Szép tavaszi korában,
Az igaz, hív szerelemnek
Fennyen-csapó lángjában;
Imígy élnek az életnek
Már hervadó őszében,
A barátság s szeretetnek
Holtig égő tüzében.
191. dal
Boldogítni, boldogúlni
Egyarányú mértékben,
Nem fogyni, sőt gyarapúlni
A legszebb s jobb értékben;
Vidám, nyúgodt, erős lenni
Lelkében és testében,
Nem rettegni s nem csökkenni
A sors dúló mérgében:
Ez boldog s bölcs emberélet!
Tőled ered e tökéllet,
Értelmes, bölcs szerelem!
Szerelmes, bölcs értelem!
A magasba röpítő boldogtalanság kesergései után a boldogság (fele hosszú) mélyrepülése következik. A mai olvasó számára a jobbnak érzett kesergő szerelemben is túl sok a kesergés – a kevesebb több lenne. Aki volt már reménytelenül szerelmes, akit utasítottak már el, sőt, kosaraztak már ki, az kevesebből is tudja: valahány tivornya és szerető sem segít, nem szünteti meg a sóvárgást, melynek kelléktára azért (valljuk meg) az ókortól kezdve standard, de szegényes, korlátozott, fantáziátlan és a variabilitása kicsiny. Kisfaludy ezt maga is érezhette, ezért folyamodott a szilárdabb kötőanyagú „énekekhez”, melyek öntőformaként tartják egyben a lírai naplót, és a parttalanul hömpölygő szenvedést mederbe terelik.
De nincs – mert nem is lehet – az előbbihez hasonló szerepe a boldog megelégedettség (nyersebben: kielégültség) dalait búgó ciklus VII énekének. Az igazi boldogságlírának itt szükségképpen át kellene fordulnia erotikus költészetbe, de Kisfaludy korának irodalmi és közízlése miatt ez még – értelemszerűen – nem lehetséges. Maradnak az eleve szegényes kelléktár utolsó darabjai: a Kedves unos-untalan ismétlődő dicsérete, amit egy-egy tankölteménybe illő morális és/vagy történelmi szösszenet igyekszik változatossá tenni.
Hogy mégse legyen a befejezés igazságtalanul egyoldalú, ide copypaste-olom egy saját, régi mondatomat, melyet minden szakdolgozatomban „elsütöttem”, mert annyira igaznak gondoltam és gondolom. „Minden kor a saját maximumát nyújtotta, és ezt teszi ma is.” Egyetlen kor sem képes túllépni önmagán, meghaladni önmagát. Tehát bánjunk óvatosan a rajongásig dicsérő, még inkább az elhamarkodottan elmarasztaló ítéletekkel! A „Himfy szerelmei” a maga korában (a 19. század fordulója körüli években) úttörő jelentőségű mű volt, és bár manapság a kutatókon kívül (azaz önszántából) nem olvassa senki, már rég kijelölt, fontos (és úgy tűnik maradandó) helye van a magyar líratörténetben. A szerelmi boldogtalanság hihetőbb és erősebb benne, mint a megtalált házastársi boldogság, és igen: a kevesebb talán több lett volna. De Kisfaludy próbálkozott először egy olyan, „happy enddel” végződő lírai „regény” megalkotásával, mely a szerelem minden stációját magába foglalja. Ő legalább próbálkozott, s ezért tisztelet illeti őt. És köszönet neki.
(2022.04.21.)
