A kiállítás meghívóját olvasva eszembe jutott egy fiatalasszony – Hendrickje –, akinek az életét évekkel ezelőtt akartam lejegyezni.

Hendrickje – mert magamban így neveztem – ifjabb Pieter Brueghel egyik téli tájképének szépséges mellékalakjaként sejlett fel először a flamand városkát uraló tornyos Vár nyitott kapuívében, a partra vezető lépcső tetején. Három-négyéves forma gyermeket – talán egy fiúcskát – vezetett. A zimankós időhöz képes könnyen volt öltözve: fehér, meleg pruszlikja szorosan simult törékeny derekára; szürkésfehér, hosszú ruhája előtt – a kor viseletére és a festő színvilágára nagyon is jellemző módon – a szoknyát szinte teljesen eltakaró, mályvaszín kötényt és egy tálszerű, tört-fehér posztósapkát viselt. A lépcsőről szeme elé tárult a befagyott tavon korcsolyázó helybeliek és bámészkodók színes, de gyér csoportja. A levegőt harapni lehetett, és a vastag hideg oly mértékben tompította, sőt nyelte el a hangokat, hogy a sikongások, kacagások, a fakorcsolyák jeget karistoló hangja, a puffanások és csúszások, az összedörzsölt tenyerek bőrének reszelős nesze mintha nagyon távolról jutott volna Hendrickje fülébe; mintha piszkos üvegbura borult volna mindnyájukra, vagy áttetsző, szürkés harangként maga a téli mennybolt. Zaj volt, de valahogy csönd is volt, mikor megpillantottam őt, amint már ott, a lépcső tetején pásztázta a jeget, az embereket – Jakobot keresve, hogy hazahívja a mulatságból. Tűzhelye kihűlt, sem aprófa, sem kovakő nem volt már otthon. Az egész nap szürke volt, hamar sötétedett, talán már harangoztak is, és a gyerekek – Jan és Eve fáztak és éhesek voltak. Jacob a kocsmában ült, s az ablakon át nézte – évszázados mozdulatlanságba merevedve – a vidám téli életképet, utolsó italát szürcsölgetve, amitől még komorabb és merevebb lett. Hendrickje köténye meglebbent a szélben, az utolsó lépcsőfokon a kis Jan megcsúszott, és mosolygó szája sírásra görbült. Neki nem volt korcsolyája. Ugyanabban a pillanatban távolabb, egy férfi alatt beszakadt a jég, de ordítása oly erős, vörös zekéje oly rikító volt, hogy azonnal kisegítették a lékből. Jakob fölemelkedett az asztaltól. Nem látta, de érezte, hogy Hendrickje a közelben jár, és kifejezéstelen arcán hirtelen düh és szégyen jelent meg. Feltépte a kocsmaajtót, és a hideg levegőn át - mely úgyszólván mellbe vágta, leterítette - elnézett a Vár nyitott kapuívének irányába, és üveges tekintetét a lépcső alján imbolygó, sápadt-szép asszonyára vetett

Ahogy e régi prózakísérletem iménti kis részlete is mutatja: bármilyen kép, így ez a Brueghel-kép is a narratívák új ösvényeit nyithatja meg. Ugyanígy az emberi szó, a sűrített közlések megjeleníthetők, és képpé, új minőséggé konvertálhatók. Kép és szó, szó és kép nagyon-nagyon összetartoznak, ezért akár eseti, akár állandó kapcsolatban is lehetnek, bármikor átbeszélhetnek egymásnak, reflektálhatnak egymásra. Nézzünk egy-két érdekes, de konvencionális kapcsolódási pontot kép és szó között.

Többen azt tartják, hogy a firenzei Domenico Ghirlandaio (1449-1494) Pásztorok imádása (1482-85) című oltárképén, jobboldalt, a három pásztor közül a komoly, napsütötte arcbőrű férfi a báránnyal: Vergilius. És mivel Vergiliusról nem maradt fenn teljesen hiteles ábrázolás, az őt felidéző leírások egyezései miatt ezt akár el is hihetjük. Különösen, hogy a másik, fiatalabbik pásztor maga a festő. De vajon miért van ott Vergilius? Hiszen a jászolként szolgáló, nyitott, szarkofágszerű, hatalmas kőurna oldalán a felirat nem rá és az ő korára, hanem a valamivel korábban élt Pompeius Magnus fő jóspapjának, Fulvius augurnak a próféciájára utal:

„Ense cadens. Solymo. Pompei Pulvi[us] Augur
Numen. Ait. Quae me conteg[it] Urna Dabit.” –

vagyis: „Miközben Pompeius jóspapja, Fulvius, Jeruzsálemben ("Solymo") kard által elesett, így szólt: az urna, mely engem befed, hamarosan egy isteni erőt fog adni (a világnak).”

Tehát Vergilius szerepeltetése nem lehetne „korok párbeszéde”: élet, költészet és festészet vortexe. Pedig – mégis az. A kereszténység ugyanis egyetlen antik szerzőt fogad el és emel feltétel nélkül az övéi közé, és ez Vergilius. Őt a középkorban is „pogány szentként”, a legnagyobb váteszként tisztelték. Nem kifejezetten az életműve, csupán egyetlen verse miatt, melyben egy Gyermek érkezésével az új aranykort jövendölte, és a keresztény hagyomány meggyőződése szerint ez a gyermek: Jézus. Bizonyára sokan emlékeznek a IV. eclogára:

Sicelides Musae, paulo maiora canamus!
Ultima Cumaei venit iam carminis aetas;
magnus ab integro saeclorum nascitur ordo.   
Iam redit et Virgo, redeunt Saturnia regna;
Iam nova progenies caelo demittitur alto.
Tu modo nascenti puero, quo ferrea primum
Desinet ac toto surget gens aurea mundo,
Casta fave Lucina; tuus iam regnat Apollo.”  (Eclogae I.1,4-10.)

Ghirlandaio képén Vergilius szerény parasztemberként vagy Mantovából érkező gazdaként néz maga elé. Karjában újszülött bárány, ezt hozta ajándékba, de még csak nézi, a bizonyosság nyugalmával nézi a Kisdedet. Nem lehet kérdés már, hogyan került ide. A prófécia beteljesült: „már új sarjat küld le a földre az ég a magasból.” 

A legutóbbi időkig érvényben lévő kánon szerint az írói mesterség alfája és ómegája – a történet megelevenítésén belül – a plasztikus leírás művészete. Nagyszerű, de terjedelmes leírásokban bővelkedik az irodalom, főleg a XIX. században. Minden nehézség nélkül megfesthető a Vaskapu Jókai alapján; egy tipikus francia régiségbolt vagy panzió Balzac leírása nyomán, illetve egy csatamező V. Hugo vagy Tolsztoj szemszögéből. De Mikszáth például néhány mondatban is tökéletesen tudja láttatni hősnőjét. A szavakkal való „festés” iskolapéldája ez a pár sor A jó palócok kötetből: 

„Az ajtó kinyílt és a lány belépett. Üde légáramlat surrant be vele, mely szelíden meglegyintette az arcokat s megcsiklandozá a szempillákat: a vastag ködön át mintha egy sugár is lopózott volna az ablakhoz és ott táncolna a jégvirágok között, megsokszorozva magát a tárgyalási terem falain és bútorzatán.

Még az irodalomnál maradva: a most nyíló kiállításhoz hasonlóan merész, eredeti kísérletekre (történeti távlatban), sajnos  nemigen van példa a szépírók céhében. Olyasmi elő nem fordulhat, hogy Hölderlin Hüperiónja (hősi halála előtt) diskurzust folytasson – mondjuk – Petőfi Szilveszterével, pedig lenne miről beszélniük, és még Byron is beleszólhatna. Lehetetlen, hogy Miss Marple Maigret-vel „munkavacsorázzék”, miközben Mr.Watson csönget az ajtón. Gondoljunk bele: egy Hamlet – Faust – Don Juan kerekasztal-beszélgetés sem volna lejegyzésre méltatlan. Tragikomikusan tanulságos lenne Tóth Mari udvarlójának és Édes Anna csábítójának: Noszty Ferinek és Patikárius Jancsinak az „összeültetése” is. Az Aranysárkány Novák Antala talán kisebbnek látná a saját baját, ha legalább egyszer elbeszélgetett volna Hannibál tanár úrral, azaz Nyúl Bélával. A szó művészete, a szépirodalom – a szakma is, de főleg az olvasóközönség – azonban az ilyen vortexekre a komolytalanság bélyegét sütné csupán: kizárólag játéknak, gegnek fogná fel. Az ellenkezőjére talán Weöres Sándor Pschyhéje lehetne példa.Weöres, ez a csodálatos kobold a XVIII. századvég és a XIX. századelő szellemét megidézve teremti a semmiből (persze azért nem egészen a semmiből) a mi elmaradott vidékünkre a költő kisasszonyt, Lónyay Erzsébetet, aki isteni tehetsége, nemkülönben isteni szépsége tudatában vívja női és művészi szabadságharcát. Virtuális életútja többször is keresztezi egy a valóságban is létezett költő, Ungvárnémeti Tóth László pályáját. De az örvény – Psyché személyiségének szerteágazó, minden fontos olvasmányt, életélményt és minden útjába akadó férfit megismerő és magáévá tevő Kharübdisze – egyre-másra születő verseiben gyűrűzik, mélyül tovább. Weöres teremtő képzelete által a költött költőnő hús-vér valósággá lesz, akinek saját jelleme, saját sorsa, saját stílusa, sőt életrajzírója, de még saját (epigrammatikus) ars poeticája is van.

 I.

Ami a művészetről, a műalkotásról Balzac koráig és korában tudható volt, az mind benne foglaltatik elképesztő művésznovellájában, Az ismeretlen remekműben (Fordította Réz Ádám). Vortex ez az írás, éppen azért, mert három valóságos festő mellett egy költött festő, Frenhofer az írás főhőse. Mabuse (a fiktív Frenhofer valóságos mestere) a történetkor már halott, Porbus: befutott művész és műkritikus, aki azonban művészileg csupán jó mesterember; Poussin pedig nagyon is valóságos: a novella idejében Párizst és az egész Parnasszust bevenni készülő, pályakezdő, ifjú titán… Az örvény, mely Frenhofer varázskörébe szippantja a két látogatót, a kép titkának és szentségének kiszolgáltatása után önmagába nyeli az öreg mestert is. A kép, a művészet permanens révületében élő Frenhofer életművének legfontosabb darabja – azáltal, hogy alkotója létezésének valamennyi gondját, fiaskóját, kínját, szenvedését és szenvedélyét magára veszi (egyre vastagabb és vastagabb festékrétegek alakjában) – megszűnik létezni a világ számára, már egyedül csak teremtőjének és pusztítójának jelent valamit, rajta minden látható és láthatatlan vonás: ő maga, az öreg mester. A mű – mint művészi tárgy – a másik két művész jelenlétében történő felfedés (azaz leleplezés) pillanatában már nincs is, és mihelyt Frenhofer a másodperc töredékére képes meglátni és belátni ezt – végez magával.

– A vén gazember gúnyt űz belőlünk – mondta Poussin, és megint az állítólagos kép felé fordult. – Nem látok egyebet, mint ezernyi kusza vonal között egy csomó homályosan odakent színt, ami szinte falat emel a festékből.

– Tévedünk, nézze csak! – felelte Porbus.

 

- Szemügyre venni?

- Természetesen ábrázolás céljából.

- És miért kell ábrázolni?

- Azt nem tudom, mondja a festő, talán hogy valamit megörökítsünk. Ami megy és elesik, és újra összeszedi magát, és továbbmegy, és újra elesik. Nem tudná megmondani, hogy miért kell megörökítenie, és hogy miért kell ábrázolnia a kiáltást, azt sem. Mindenesetre, ha festésre egyáltalán sor kerül, a szegény embereket (bennünket!) kiabálás közben fogja lefesteni, hogy jobban lehessen látni őket (bennünket!). Hogy egyszer végre lássák őket (bennünket!), akiken mindig átnéznek, és megtudják, hogy mi az ember. A szánk belsejének csodálatos s egyszersmind persze iszonyú képei lebegnek előtte, amit majd belevesz az ábrázolásba. (…) Igen, különös dolog az ecsetvonás, la touche. Így telik el az élete, miközben mind mélyebben keveredik bele az ecsetvonásaiba, és mind tisztábban érzi, hogy már nem sokáig tud festeni. (…)”   (Vak vezet világtalant – részlet) 

Képzőművészet és irodalom tehát mindig is számon tartották egymást, mindig is figyelemre méltónak, izgalmasnak érezték különbözőségüket, akár bevallották, akár nem. Ám nem mindig sikerült precízen elhatárolódniuk vagy eredetien kapcsolódniuk egymáshoz. Például címe szinte minden műalkotásnak van, de a festészet története során jó néhány szerzőnél fordul elő jelzésszerű aláírás vagy egy egész kommentár, azaz szerkesztett szöveg is a képek alatt. Ez előzékeny segítség lehet a mindenkori befogadónak, de esztétikailag nem tartozik a műhöz. A műnek e nélkül is meg kell állnia. (Persze más a helyzet a képen található, annak részét képező nyelvi elemekkel, pl. a szövegszalagokkal. ) Ugyanezt a másik oldalról is nézhetjük. Egy költemény vagy egy regény remekül illusztrálható, de az illusztráció különálló művészi minőséget alkot: a műegészhez esztétikailag semmi köze. A versnek, a regénynek képi illusztráció nélkül is meg kell állnia. (Persze más a helyzet a képverssel vagy a számozatlan fejezeteket felső sormintákkal jelölő regénnyel – lásd az angol B.S Johnson Szerencsétlenek c. regényét – melybe akár itt és most belepillanthatnak –, és más lapra tartozik például (a jakobinusok kivégzésének leírását erősítendő) a Vérmező alaprajzát is közlő Kazinczy memoárszövege.)

Ezen a tárlaton nem hagyományos ráutalásokról, hanem új összefüggésekről van szó. Másutt, más művészek által eddig nem végzett kísérletet szemlélhetünk és élhetünk át – egy sor műalkotáson keresztül. E képeknek és vázáknak sok közük van a legkülönfélébb szövegekhez, de máshogy van közük, mint azt eddig megszokhattuk. A SplitDeco (TM) képek és vázák nem feldolgozásai, nem adaptációi a szövegeknek, következésképpen a létrejövő alkotás – valóban vortex vagy vertex (tehát örvény), mely kiindul, elrugaszkodik, eltávolodik, és mint önálló entitás születik újjá, mely autonóm módon fejezi ki a kort, benne a nézőt, legfőképpen pedig az alkotókat. Állandó a mozgás, mely kívülről befelé halad a szem, az agy, a szív pályáin, s a felfogott látványt kinek-kinek a saját kódja – személyre szabott, belső tartalommá alakítja. Ugyanebben a pillanatban ellenmozgásba lendül ez a kapott tartalom, és valamiképpen utat tör magának kifelé. Ebben a sajátos interakcióban a befogadó alkotóvá válhat, ahogy az alkotó tulajdonképpen folyamatosan befogadó (is) marad.

Ezek a művek azt hirdetik, hogy bár Ady óta nemcsak érezzük, de tudjuk: „minden egész eltörött” – az egység azért valahol létezik, de más a létmódja. Másban kell felfedezni és máshogy kell megragadni, mint eddig. A felfedezés és megragadás új, izgalmas folyamatába pillanthatunk be; az elveszett egység megtalálásának új útjára léphetünk. Ebben segít bennünket inspirálóan eredeti, sokszor játékos formában, de nagyon is komoly művészi megfontolásból ez a kiállítás. Csodálat és köszönet érte!  (Elhangzott: 2012.02.12.)

A kiállító művészek:  Selmeczi Zsuzsanna és Orgoványi Gábor

A Ferencvárosi Pincegaléria és a Ferencvárosi Művelődési Központ és Intézményei

tisztelettel meghívja Önt, hozzátartozóit és barátait

az Artoris Műterem művészei, Selmeczi Zsuzsanna és Orgoványi Gábor

SZAVAK KÉPMÁSAI - KÖLTÖTT FESTŐK

című Split Deco kiállítására.

A kiállítást megnyitja: Sturcz János művészettörténész.

Közreműködik: Gábor Ágnes.

Időpont: 2009. február 12. csütörtök, 18 óra.

Helyszín: Ferencvárosi Pincegaléria, Budapest, IX. Mester utca 5.

A kiállítás megtekinthető: 2009. március 07-ig.